Mulatozás egy szórakozóhelyen, üldögélés egy bárban, tülekedés egy romkocsma pultjánál – ugye sokan
odaadnánk egy társas összejövetelért most a fél karunkat? Így tél vége felé fogytán már az energiatartalék,
és ezt tudták elődeink is. A vízkereszttől húshagyókeddig tartó téli időszak a néphagyományban a farsangi
időszak volt, és ekkor dübörgött a báli szezon is.
A régi bálok érdekességeit archív visszaemlékezésekkel és képekkel, továbbá Németh Ádámmal, a Magyar
Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum múzeumpedagógusával idézzük fel.
A 19. századi társasági események szigorú, mégis romantikus keretei hallatlan vonzerővel bírnak még a
mai kor emberének is, hiszen nem másért jártak bálokba az emberek akkor sem, mint ma diszkóba: az
ismerkedés miatt. „A pesti fiatalság szívesen járt át a budai bálokra, mert a budai lányok híresek voltak
szépség dolgában. Mint a szabadelvű párt elnöke báró Podmaniczky Frigyes baráti körben nemrég
elmondotta, maga a mágnás-ifjúság is sokszor éjfél tájban megszökött a pesti bálokról és átrándult
a jobb partra, hogy valamely polgári bálban megforgassa táncban a szépeket” – áll az Uj Idők című
újság 1897-es cikkében, és ebből is látszik, mi motiválta őseinket.
Ahogy azt Németh Ádám, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum múzeumpedagógusa a
We Love Budapestnek elmondta, a társas, zenés, táncos összejövetelek szabályozott formája a 18.
századtól terjedt el Nyugat-Európában, majd Bécsen keresztül nálunk is. Az 1700-as évek végén elég
komoly báli kultúra uralkodott, még álarcosbálokat is tartottak. A 18. századi Pest-Budán már polgári
álarcosbálok is voltak, Budán már ekkor jól menő üzlet volt az álarc-/jelmezkölcsönzés.
„Ezek az álarcos bulik jó alkalmat adtak gyors, »névtelen« szerelmi félrevonulásokra” – mesélte Ádám,
aki forrásai között talált a 19. század legelejéről olyan főúri, meghívásos bált is egy fogadóban, ahol
teljesen meztelenül jelentek meg a férfiak és a nők.
Hogy ne fajuljon el a helyzet, Mária Terézia idejében rendeletekkel szabályozták a Pesten és Budán
tartható bálok számát. A helyzet viszont még így is elfajult, különösen az 1776-os farsangon, egy
városi fogadóban. Két kardos jurátus (joghallgató) nem volt hajlandó levenni a kardot és belépőt
fizetni, enélkül viszont nem léphettek be. Erre odahívták a barátaikat, és kövekkel megostromolták a
helyet; a bentiek ugyan többen voltak, de mire eljött az éjfél, addigra már két halott és több sebesült volt.
A balhé szétterjedt, és másnap is folytatódott, az utcán kezdtek törni-zúzni. Végül kivezényelték rájuk a
katonaságot, a bűnösöket fegyházra, kényszermunkára és pénzbírságra ítélték. „De úgy tűnik, a
jegyzőkönyvek tipikusnak tüntetik fel a részeg törést, zúzást a fogadók tánctermeiben farsangkor, különösen
a külvárosban” – tette hozzá.
Bár farsangkor kifordul magából a világ, legyen szó falusi népszokásokról vagy fővárosi arisztokratákról, a
bálok rangsorában a legelőkelőbb helyen az udvari bálok álltak, amelyeken viszont kevésbé lehetett
elereszteniük magukat a résztvevőknek. Januárban kötelező volt újévi bált tartania az uralkodónak,
Erzsébet királyné is rendezett minden évben, amit a mendemonda szerint nyűgnek érzett, de kötelessége
volt megtartani. A bálokon tartottak „cercle”-t, ahol röviden, kötetlenül lehetett beszélgetni a királynéval,
és amihez glédában álltak az arisztokraták.
Forrás: Wikimédia